Én ebben az időben csak sodródtam - ez mondjuk ebben az életkorban elég gyakori. Nem tudtam, mit akarok, nem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni, melyik iskola tetszik - tájékozódni csak a hivatalosan elérheő adatokból lehetett, melyet a felvételi tájékoztató kiadvány tartalmazott. Nem is nagyon foglalkoztatott az egész továbbtanulás, az persze biztos volt, hogy gimnáziumba megyek, mert alapvetően jó képességű és jó tanuló voltam. Nyolcadik osztályban kevésbé... A történelmet tanító tanárnővel kölcsönös volt az ellenszenv, a kémiát sosem szerettem és nem tanultam, matekból pedig mindig 3-mas és 4-es között ingadoztam. Nos, a nyolcadikos félévi bizonyítványban három darab hármasom volt. Azért megjelöltem a Toldy Ferenc Gimnáziumot, a Veres Pálné Gimnáziumot és a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumot. 

Egyikbe sem vettek fel.

Emlékszem a szégyenre... És az ijedtségre. Az osztályfőnököm valahonnan megtudta, hogy egy nagymultú budapesti egészségügyi szakközépiskola gimnáziumi tagozatot indít a következő tanévtől, két új osztály indul. Ha valaki most gyorsan elviszi az iskolába a papírjaimat, talán bejuthatok. Édesapám rohant, és elintézte a felvételt.

Így kerültem középiskolába. 

Semmit nem tudtunk akkor az iskoláról. Az épület szinte vadonatúj és nagyon szép volt, mindennel felszerelt, modern - nemrég költöztek a Markó utcából -, de nekem nagyon messze, háromnegyed óra utazásra. A beiratkozáson leendő osztályfőnököm a fejét csóválta a bizonyítványt látva, majd kijelentette, hogy tart tőle, nem fog nekem menni a gimnázium. Az második héten kémiából feleltetett - elégtelent kaptam (jogosan: nem tanultam semmit). Ez év végi bizonyítványom nem lett valami fényes.

Az első év után (akkor még nem 9.-nek hívták) egy nyári plátói szerelem hatására komoly továbbtanulási célokkal tértem vissza az iskolába, és az első naptól kezdve szorgalmasan tanultam. Az érdemjegyekkel mérhető javulás kevésbé érdekes, ami viszont az, hogy kinyílt a szemem az értékekre, az iskolám által adott pluszra, támogatásra: életem három legszebb éve következett. Tanáraimnak köszönhetően olyan útravalót, példát kaptam, hogy a válaszott hivatás számomra nem volt többé kérdés: tanár leszek. Alma materem számomra egy biztonságot adó közeg volt, ahol kiteljesedhettem, ahol figyeltek rám, ami meghatározta későbbi életemet.

Három gyermekem mindegyike az úgynevezett elit iskolákban tanult, a középiskolai ranglistán mindig dobogós helyen végző iskolákban.

A legnagyobb imádta a közeget, a tanárai nagy részét szerette és tisztelte, szoros barátságokat kötött. Az ugyanebben az iskolában tanuló legkisebb osztályfőnöke nem tudta sikeresen összefogni az osztályt, amely mindig is az évfolyam fekete báránya volt, nem lett jó a közösség, és bár néhány tanárára felnéz és meghatározó egyéniségek voltak számára, akadt olyan is, akik komoly lelki törést okoztak neki.

A középső egy másik iskolának fantasztikus közösségi életét nem tudta megtapasztalni, nem tudott kapcsolódni - csak annyi történt, hogy egyéniségéhez nem passzolt ez az iskola. Kimagasló tehetségét az iskola nem tudta fejleszteni, ugyanakkor az intézmény nyitottsága, szellemisége rá is nagy hatást gyakorolt, így összességében jó szívvel gondol vissza az ott töltött négy évre.

Ne keseredjünk el, ha nem sikerült az álomiskola álomtagozata! Olyan sok tényezőn múlik, hogy végül jó helyen lesz-e a gyermekünk: az adott osztályközösségen, az osztályfőnökön, az iskolát tanító szaktanárokon. Kicsi kesergés után nyitottan, várakozóan fogadjuk az új iskolát, bízva abban, hogy minden jól alakul.